Shakes & Fidget - The Game - Supportforum  
  #1  
Régi 2013-01-04, 18:07
gladi gladi nem elérhet?
Member
 
Csatlakozott: 12-04-30
Összes hozzászólás: 119
Alapbeállítás Siúvék archiv

hmm, tetszett.. minden bizonnyal sztoriírónak is vagy olyan jó mint "költőnek"
egyszóval
  #2  
Régi 2013-01-04, 19:09
Alithar logója
Alithar Alithar nem elérhet?
Szuper Moderátor
 
Csatlakozott: 12-07-25
Összes hozzászólás: 846
Alapbeállítás

Ha kétség gyötör, tudd,
kételyt csak jó érez!
Ha bánat ajánl alkut,
utasítsd el, s érezz büszkeséget!

Higgy magadban, hiszen
Vannak, akik Benned hisznek!
Ne csüggedj, hű siker
koronáját csak bátrak viselnek!

Minden a legjobb időben
toppan majd be az életedbe.
Legyen részed türelemben,
van aki várna Rád egész életedben!









Utoljára módosítva: Alithar által : 2019-05-04 21:37
  #3  
Régi 2013-01-04, 22:53
Alithar logója
Alithar Alithar nem elérhet?
Szuper Moderátor
 
Csatlakozott: 12-07-25
Összes hozzászólás: 846
Alapbeállítás

Kicsit ismerkedjünk meg jobban Krontazorral




Holdvirág



A sárkány nem épített ki függést megtalálója iránt, amit Krontazor nem tudott felfogni. Ő a sajátjának tekintette a jószágot, a gazdája akart lenni.
Azonban a sárkányok szilaj, szabad teremtmények, nem tűrik ha tulajdonként tekintenek rájuk.
Eljött a nap, hogy Krontazor egy igencsak különös, számára meghatározó dolgot élt át. A sárkány beszélni kezdett hozzá.
Hangját a fejében hallotta. A sárkány Shíkarának hívta a köztük lévő kapcsot.
- A Shíkara folyamatosan jelen van az életünkben. A Shíkarát hallod, ahányszor gondolsz valamire, magadban számolsz, vagy olvasol. Segítségével születnek álmok, amikor lehunyod a szemed, és gondolatok, mikor ébren vagy. Általa van benned élet, és általa létezel. Te a Shíkara vagy, és ő is belőled van. De nem csak belőled... - magyarázta.

Miután Krontazor felfogta, és elfogadta amit sárkány mondott neki, gyakran szóltak egymáshoz.
A sárkány rengeteg dolgot elmondott Krontazornak, de mindig volt egy határ, ami után megszakította a beszédet. Ilyenkor Krontazor tudta, hogy bármit is tenne, felesleges volna, a sárkány úgysem folytatná tovább a kommunikációt. Ilyenkor Throntel, mert így nevezte el a jószágot összegömbölyödött, és szemét lesütötte, mintha gondolkodna. Orra gyakran olyan lassan szívta a levegőt, hogy a fiú néha azt hitte, hogy nem is lélegzik. Pikkelyes mellcsontja emelkedett csak fel-le, méla, önkívületi állapotban.

Krontazornak mégis nagy volt a kíváncsisága, túl éhes volt a tudásra, szeme fürkésző lett és folyton a sárkány körül nyüzsgött.
Élete már nagy változáson ment át. Kiváló mágussá nőtte ki magát, a mesterei kezdtek tartani tőle, felismerték a benne rejtőző veszélyt és nem tanították tovább. Krontazor azonban így is minden nappal hatalmasabbra nőtt elméjében.

Egy fagyos, téli éjszaka aztán így szólt a sárkányhoz:
-Ha egyszer készen állsz arra, hogy elfogadj gazdádnak, meghódítjuk Nemésiát, és a mindenséget!
A sárkány szeme mély volt, és kiolthatatlan tűz égett benne, mibe belenézni nem lehetett.
-Nem leszel soha gazdám, mágusnövendék. Mindig szabad maradok. A mindenség pedig soha nem lesz leigázható. Ha leigáznád, nem lenne többé mindenség. Te lennél, és semmi több.

A válasz meglepte Krontazort. A sárkány olyan természetesnek vette ezeket a szavakat, hogy a fejét sem döntötte oldalra, ahogy sokszor tette, ha váratlant hallott, vagy érezte, hogy amit mond újdonság a fiúnak.
-Nem mondhatod ezt Throntel! Még te sem láthatsz a jövőbe, sárkány!
-A jövő folyamatosan dolgozik magán, alakul, nem látható előre valóban. Azonban azt tudom, hogy soha sem leszek a tiéd. Amint készen állok, el fogok repülni tőled. A természeté vagyok, s ő az enyém. Nem tartozok neked semmivel. És nem is adok neked semmit.
-Felnevellek, és ez lesz a hála?!
-Nem kértem, hogy elhozz a hegyről, és nem kértem a gondozásod. Elrepülök majd, és nem fogok visszanézni ide. Se rád. És gondolni sem fogok rád többé.
-Én sokat gondolnék rád, és nem tudnálak elfelejteni... - szólt a válasz elfojtott hangon.
-Amint kilépek innen, elfelejtelek, és nem érzek irántad hiányt!

És így is lett.

Krontazor Rendvigyázó lett, és megkapta a maga Kardját, egy fényes Siúvét, a vörös Kisséát, az összes kardok közül a legkülönbek egyikét. Az öt Rendvigyázó közt helyet kapott egy Soún nevű sordennlány is. Krontazor szerelmét ő élesztette fel először, s utoljára. Azonban a lány nem viszonozta Krontazor érzéseit, de neki túlságosan erős volt az akarata...

Amikor a sárkány készen állt, örökre elhagyta Krontazort. Tűzpiros teste lángcsóvaként siklott el az éjszakában. Soún halálos sebet kapott eközben a sárkánytól. A lány Krontazor kezei közt halt meg, akit a bosszúvágy vakká tett. Elragadta egykori vetélytársa, Soún másik szerelme, Brinn életét is, az ő Kardját is magához véve. Olyan hatalmas lett ezzel, hogy a másik kettő Siúvét bár próbálták elrejteni előle, számára már nem létezett se titok, se ellenfél a világon. Évekbe telt, mire sikerült felkutatnia a sárkányt, de végül ott állt előtte, óriási alakkal. Ez a találkozás volt az utolsó. A lány Siúvéjával a jószág szívébe halálos döfést mért. Throntel szemébe ekkor a tűz helyett, mibe belenézni sosem lehetett, az iszonyú űr költözött, mely sóvárgásával mindig nagyobbra nőtt a gazdája után, a nap óta amikor elhagyta őt.

-Ezért nem lehet soha semmi a tiéd, gazdám. Ezért nincs rendjén, ha tulajdonban van valami - mondta neki a sárkány.
- Pusztulj!
- Minden nap vissza akartam repülni hozzád. Minden nap hiányoztál. Mert hozzád tartoztam...
- Pusztulj! - vetette oda ismét Krontazor.
- Szeretlek gazdám, ahogy soha semmi nem szeretett semmit...
- Pusztulj el, átkozott! - Úgy érezte, önmaga egy részét öli meg. És így is volt...

Vihar támadt. Roppant fellegek torlódtak a teli alakkal földre tekintő telihold elé. A jószág utolsó cselekedete az égre hányt szikra volt, mi megült a felhők közt, s vihar idején ma is látjuk, ahogy a föld felé cikázik. Utolsó üvöltése máig kíséri a jelenséget, miben végül kilehelte a lelkét.

A sárkány teteme helyén zöld domb nőtt, szíve nyomán pedig virág nyílik, mi holdtöltekor, éjszaka bontja ki tűzpiros szirmait, amelyben az egykori sárkány szemének a tüze ég.

Utoljára módosítva: Alithar által : 2019-03-04 19:25
  #4  
Régi 2013-01-05, 22:04
Alithar logója
Alithar Alithar nem elérhet?
Szuper Moderátor
 
Csatlakozott: 12-07-25
Összes hozzászólás: 846
Alapbeállítás

Krontazor szerelme




Mikor Krontazor, szülei halálát követően látta miként változik meg a sorsa, még jobban elidegenedett mindenkitől.
Át kellett élnie háza végnapjait, a sóvárgás maradt csupán a szívében, melynek képtelenség volt eleget tenni. Ettől a naptól minden idejét és energiáját a mágiának szentelte. Esküjét letette, és immár a Rendvigyázók közé tartozott. Ők feleltek Nemésia országainak békéjéért, és távol tartottak minden ellenséges népet. A Rendvigyázók kapták az öt Kardot, a Siúvékat, amik minden más élő közül a legerősebbé tették gazdáikat. Ugyan Krontazor ezek után is egyedül szeretett járni, egyre többször volt Soún, a sordennlány közvetlen közelében. Soún gyönyörű volt, szeme barna, ahogy a haja színe is. Hangja csengő, mint a madarak éneke, és jókedvében csakugyan gyakran dalolt. Kardját, a gyöngyházfényű Salvéát ügyesen forgatta, minden nap tanította Krontazort is a sebes mozdulatokra.

A lány különös módon megértette a mágust, hamar megtalálták a közös hangot, és megkedvelték egymás társaságát. Krontazor észre sem vette, hogy egyre nyíltabb lesz felé, noha szíve olyan volt akár egy csukott könyv, még saját maga számára is. A lány sokszor a szemére vetette a türelmetlenségét, de a mágus ezt meg sem hallotta. Nem mutatott érzelmeket, épp csak annyit, amit feltétlenül szükséges volt.

Soún számára örök rejtély volt a férfiú, átláthatatlan homály fedte valódi gondolatait, mibe bepillantást nyerni maga volt a lehetetlenség. Érdekes volt számára, és felkeltette a kíváncsiságát. Soún pedig Krontazor számára vált különlegessé, biztos volt benne, hogy csupán a lány érti meg az ő gondolatait. Kedve derűs lett -ha ugyan a semmit lehet kedvnek nevezni- mikor a közelében tudhatta őt.
Sokat beszéltek egymással. Krontazor azonban hirtelen túlságosan is megnyílt a lány felé.

Eleinte óvatosan szólt hozzá, ám érzései kezdtek teljesen más utat parancsolni számára, és toronyiránt a szerelem veszélyes ösvényére tántorították. Tudatosult benne szívének vágya, és nem is habozott; úgy gondolta szégyen volna mindezt elrejteni. Hosszú évek után először boldogságot sejtett magában, bár már el is feledte, milyen érzés az. Ám Soún szíve már foglalt volt. Ő is megszerette Krontazort, de eleinte nem szerelemből. Az ő szerelmét Brinn testesítette meg, aki abban az időben először kapta meg a maga Kardját az Öt közül. Krontazor azonban ravasz volt, álnok módon folyton vitákat gerjesztett köztük.

Egy idő elteltével Soún szíve kettéhúzott. Folyton kettős érzelmek viharoztak benne, s úgy döntött, Krontazorhoz fűződő érzelmei felülkerekednek. De bizonytalan volt, lelke elcsüggedt, és sokszor tűnődött magányosan. Végül nehezen, de úgy érezte határozott. Krontazor titokzatossága elcsábította őt, bevallotta ezt, s ezután az életük megváltozott.

Krontazor szerelme oly hatalmas volt, oly nagy hitű, amely lerombolása után világok süllyedhetnének mélybe... Soún azonban lassan ledöntötte ezt az álomképet.

Bizonytalanságba menekült ismét, amiről azt gondolta sikerült eldöntenie, koránt sem volt valóság. Elrejtőzve sírt, és titokban egykori kedvese után áhítozott; nem tudta elfogadni érzelmei vezérelte tetteit, és úgy kezdett vélekedni, hogy rossz döntést hozott, amikor Krontazor mellé állt. Nem akart titkot tartani, mindezt Krontazor szemébe mondta.

Ő nagyon rosszul fogadta ezt a vallomást. Minden, amitől eddig félt, beigazolódni látszott, minden ami miatt szíve óva intette, most megtörtént. Az egész élete tűnt kétélűnek; a szülei, a testvére, és most a szerelme... Elfogadta, mégis átkozta a döntést. Ettől kezdve imádta, és gyűlölte Soún lényét. Nagy felindultsággal érzett a bizonytalanság iránt, ami idáig juttatta őket. A lány szemében ugyan úgy a csodálatos csillag fényét látta ragyogni, mint azok előtt, ám már ezt a ragyogást is gyűlölte, hisz nem érte, nem rá ragyogott.

Őrülten ragaszkodott a lányhoz, ám becsapta őt csakúgy, mint saját magát. Krontazor nem állhatott ki ilyen csapást, küzdött, de küzdelme hiába való volt, és Soún mind jobban eltávolodott tőle.
Krontazorban a szerelmet lassan felváltotta a düh, vonzalmát elszorította az utálat, csodálatát pedig a szánalom. Beszélgetéseik végeláthatatlan vitákba torkolltak. Kerülték is a másik személyét, ahogy csak lehetett.
De valamiféle erő úgy hozta, hogy Krontazor részesévé vált Soún utolsó lélegzetvételének, amikor sárkánya végül akkorára nőtt, hogy a mágia sem tarthatta őt fogolyként többé.

A kiszabadult sárkány elhajította a ketrecét, elsöpörte a lányt, akinek élete megtört. Krontazor rádöbbent, hogy mennyit is jelent számára a most kimúló szerelem.
Látta a szemében ragyogó csillagot utoljára tündökölni, s mindörökre beleivódott az emlékezetébe ez a pillanat.
-Nem engedem, hogy meghalj! - ordította, miközben a lány ernyedt testét a karjába vette. De ebben a pillanatban a csillag megszűnt ragyogni. A lány pedig így felelt lassan, halkan:
- Már meghaltam. Ti ketten öltetek meg...
Krontazor testén megfeszültek az izmok, szeme csillogása megerősödött.
- Gyűlöllek! Gyűlöllek, és imádlak! - suttogta elfojtott hangon, torkában a szorítás egyre erősödni érződött - Azt kívánom soha ne szólalj meg, mégis odaadnám érted az életem!
A lány rászegezte halvány tekintetét - Hallgass bolond. A kettősséged okozza e világ vesztét!
- Úgy odaveszik!...

A lány sokáig nézett Krontazor szemébe, majd tekintete elhagyta e világot. Krontazor arcán egy gyémántfényű könnycsepp siklott végig. Ez volt az utolsó könnycsepp, ami kibuggyant a szeméből. Ajkán csüngött pár pillanatig, majd lecseppent a lány gyöngyházfényű Kardjának pengéjére. A lobogó tüzek megszínezték a könnycseppet, mely a kardról ezer színt szórt a világra íves alakban...
A szemerkélő esőben felerősödött az íves fényjáték. Eső közben néha azóta is látni a kard által szétszórt szivárványt.

Megannyi apró vízgömb zúdult a kopár világra, mi csakugyan megváltozott ebben a percben. Krontazor elátkozta ezt a napot, de emlékezetében szinte állandóan visszatükröződött, és amikor csak így volt, bosszút esküdött a sárkány tettéért...

Utoljára módosítva: Alithar által : 2019-04-11 20:44
  #5  
Régi 2013-01-08, 22:36
Alithar logója
Alithar Alithar nem elérhet?
Szuper Moderátor
 
Csatlakozott: 12-07-25
Összes hozzászólás: 846
Alapbeállítás

Most kicsit más jellegű történetet hoztam



A Világ Hírnökei




Nemésiában élt egyszer egy Nedolell nevű sordennlány.
A keleti határtól nem messze lakott, egyedül egy elhagyatott erdőben. Nem volt senkije, s mára már nincs senki aki emlékezhetne rá, hogy kik voltak a szülei, vagy, hogy voltak-e egyáltalán.

Nedolell nem ismerte az érzelmek, a szeretet fogalmát; magányos volt és idegenkedett mindennel szemben, ami nem erdő, fa, rét vagy moha.
Nem ismert érzéseket, csupán egyetlen dolog foglalkoztatta: minden nap énekelt a madaraknak.

Nem tudta elfogadni, hogy ilyen gyönyörű teremtmények némaságra vannak ítélve. Minden reggel, mikor még alacsonyan járt a napkorong kiballagott egy tisztáshoz, és csodálatos, csengő hangján énekelni kezdett.
A madarak mind köré gyűltek, és hallgatták a varázslatos dalokat, de egyszer sem szólalt meg egyikük sem. A lány azonban töretlenül dalolt tovább, és tovább, kitartóan, sosem ingott meg az akarata. Várta a madarak szavát, hogy elmondják neki, mi hír a nagy Világban...
Tehát csak élt, peregtek mindennapjai, és mit sem törődött egyébbel; akkoriban még ismerték a szabadság valódi jelentését, és ő igazán szabad volt.

Egy nap aztán arra vezette útja egy ifjú férfit. Meghallotta Nedolell dalát, és szerelmes lett a hangjába. Felkereste őt, s bevallotta neki érzését. Eljött az idő, hogy Nedolell rádöbbent nyomorúságára: megérezte, mi is az a kedvesség, megtudta mi az érzelem.
Mindez túl nagy csábítás volt a lány számára, hogy ellenszegüljön. Életében először valaki felkeltette benne a tüzet, mely annyi éven át szunnyadt, még maga sem tudta, hogy csakugyan benne rejtőzik, ám egyszerre felizzott a parázs.

Egymásba szerettek, s szerelmük lángja olyan magasra csapott, amit elképzelni sem lehetett mindaddig.
Nedolell megváltozott. Idejét párjának szentelte, s már nem énekelt a madaraknak többé.
De az érzelmek hatalma óriási... Olykor pusztító.

Nedolell megszűnt sordennek lenni, valami egészen mássá vált. Egyetlen napot sem öregedett időtlen ideje; a korosodás, mint lejátszódó jelenség megszűnt számára létezni. Ahogy megízlelte a szerelmet telhetetlenül vágyakozott, sóvárgott utána, és párja mozzanatát fürkészte álló napokon át. Valahányszor felnevetett, ha az egykori ifjú rámosolygott. Viszont idővel a fiatal test elszáradt, akár az őszi falevél. Lelke lassan elpárolgott, ahogy a mocsár kitikkad.
S milyen különös dolog a szeretet! Mikor Nedolell párja élettelen, hideg testét ölelte, egyszerre rádöbbent, mivé lett.

Elhagyta a házát, a tisztásra tántorgott, s száz emberöltőn át tartó sirató tört elő a torkából. Beledalolta minden bánatát, fájdalmát, szerelmét, és csak énekelt... Kidalolt magából minden érzelmet, ami lakozott a szívében.
Ekkor szállt elé az angyalmadár. A lány megérintette a csodaszép állat fejét, s az utolsó leheletével beleénekelte a lelkét a madárba.
Így ért véget a valódi szabadság, a szeretet, s maga Nedolell. Azóta dalolnak a madarak, és ők a Világ Hírnökei.

Utoljára módosítva: Alithar által : 2019-04-13 17:37
  #6  
Régi 2013-02-03, 20:56
Alithar logója
Alithar Alithar nem elérhet?
Szuper Moderátor
 
Csatlakozott: 12-07-25
Összes hozzászólás: 846
Alapbeállítás

Az Őstörvény



...Az ég, akár egy töredezett kancsó, vöröses színben szakadt a földre, miután a nap tompa korongja elveszett a távoli erdős dombok mögött. A csend átható volt, és friss széna illata terjengett a nyári levegőben.
A madarak álmosan bólogattak a közeli ágak rejtekeibe bújva, kicsiny gomb szemeik már félig lecsukódtak.
- Szép este. - húzta feljebb lábait Krontazor a füvön ülve, ami a sárkány ketrece előtt burjánzott. Nem jött rá válasz, csak egy pillantás a ragyogó vörös szemek felől.
Throntel teste összegömbölyödve hevert a rácsok mögött. Feje kissé megdöntve, mint a kutyáké, mikor álmosságukkal nem bírva elbillen az egyik irányba. Látva, hogy a mágus még mindig őt nézi, kivillantotta egyik szemfogát.

Krontazor mit sem törődve ezzel bámulta bambán tovább.
- Nem értelek, sárkány. Túl sokat búsulsz... - erre már egy pöffentés volt a válasz.
Throntel kényelmetlenül felemelte óriási fejét, és izzó szemeit Krontazorra meresztette.
- Hagyj magamra! - parancsolta a tekintete. Teste alá húzta mellső lábait, mint a macskák, pihenés közben.
- Ugyan, a magány egyelő a semmivel. - somolygott a mágus.
- Ebben tévedsz, mágusnövendék! - mormogott halkan a sárkány. - Lesz idő, mikor te sem látod majd így.
- Mit tudsz te rólam, Throntel...
- Amit akarok, és amit úgy gondolok. - vágott közbe. Megnyalogatta a szája szélét, és megrágcsálta a lábai pikkelyeit.
Krontazor eltűnődött. Szeme a messziségbe vájt, és nagy sokára pislogott csak.
- Holnap hozok neked szarvast. Elmegyek körülnézni... dél körül várj majd.
- Nem foglak várni.
Hosszú csend következett. Majd Krontazor elmosolyodott.
- Milyen érdekes... mióta itt vagy már, és egyszer sem érintettelek meg idáig!
A sárkány közömbösen nézett rá újfent. Háromszor végignyalt a jobb lábán, és mintha célzásnak szánná, kieresztette, és megpucolgatta a jókora karmait. Közben mindvégig, már-már kihívóan Krontazoron tartotta a szemét, mozdulatai közben félig hunyva, hol pedig élesen kimeresztve szemhéját.
A mágus ráhederített a fenyítésre, kinyújtotta a kezét, s lassan de határozott mozdulattal indult meg nyitott tenyere a sárkány feje irányába.
... A rácsok mögött megsimította Throntel orrát.
A lassú érintése lágy volt, finom, és érzéki. A sárkány pikkelye meleg volt, tapintása valamiféle óriási, fiatal tobozéra hasonlított, mégis puhábbnak hatott. A sárkány szeme hirtelen felizzott, és olyan parázs villódzott benne, amit Krontazor addig sosem látott.
- Soha többé ne érj hozzám, mágusnövendék, különben letépem a kezed! - az orra akkorát fújtatott, hogy a férfi haja meglibbent, közben önkéntelenül hátrahőkölt. Throntel felcsapta az orrát, sietősen hátat fordított, és mozdulatlanul szuszogott tovább.
Nem mutatta jelét, hogy észrevette tán, mikor Krontazor távozott tőle...

... Nem mutatta, de bármit megadott volna, ami Nemésiában, vagy azon kívül létezik egy simításáért. Nem mutathatta, mert az Őstörvény tiltotta. Ő nem tartozhat senkihez, és nem vágyhat senki simítására. Mégis érzései zokogásra kényszerítették, amin nem tudott uralkodni. Egy vékony könnycsepp siklott végig a parázsszemekből, s mikor ezt megérezte Throntel, felüvöltött, hogy a legtávolabbi fán is megrezzentek a levelek...

Utoljára módosítva: Alithar által : 2013-07-15 12:15
  #7  
Régi 2013-02-11, 20:52
Alithar logója
Alithar Alithar nem elérhet?
Szuper Moderátor
 
Csatlakozott: 12-07-25
Összes hozzászólás: 846
Alapbeállítás

Talán nem baj, ha megosztom Veletek a "fő szál", azaz maga a Siúvék első fejezetének egy darabját, amely történet darabkái az eddigi mesék. Nehéz lenne kettéválasztani a töredékeket, és magát a Siúvékat, így inkább nem is próbálkozom.

Íme, így veszi tehát kezdetét Nemésia története :




Siúvék





Öt Siúvé ragyogott
Nemésia fölött;
Öt Kard csillogott
Hatalmasak mind között.

Vér színezte élüket
Szabad Népek vére,
Elrabolták pengéjüket
Titokká téve.

Sötét kor jött majdan;
Fekete lepel;
Mindent, mi fénylett hajdan
Sűrű köd lep el.

Árny-hegyek völgyén,
Rettegés hazáján;
Undarr hollószín földjén
Félelem tanyáján.

De szikra dereng, a homályban
Előtör a fény!
A Rettegés korában
Súgják: Van Remény!




I. fejezet


Álmok



Még épp nem kezdődött meg a hajnal, de az éjszaka üszke már feloszlott a sűrű lombok közé. A csillagok fel-felizzottak, megannyi fényes, világító pontként a füstféle, fakó, rongyszélű felhők között. A hold hatalmas alakban nézett szúrósan, árnyat adva a tölgyes zegzugaira.
Gyenge szél lengette meg a puha füvet, mintha ezer és ezer ifjonti zászlót mozgatott volna. A lágy szellő végigsimított a fákon, száraz levelek halkan zörrentek meg, és hulltak alá. Kósza ködfoltok terjengtek erre-arra, jóformán mindent elrejtett a homály. Furcsa csendesség ült mindenütt, mintha egy fekete gondolat tette volna sötét szárnyait a világra.
Lassan ütemes zörejt hozott a szél, nyugati irányból. Halk, távoli dobbanások közeledtek. Olyanok voltak, mint egy messzi ló patadobogásai. Talán kettőé...
Erőltetett nyerítés töltötte be hirtelen az erdőt. Aztán inkább hörgéssé torzult, mi tisztán visszhangzott a közeli házak között, végig az utcákon. Megcsörrent a lószerszám; a súlyos léptek rögtön abbamaradtak. Egy, talán utolsó éji lélegzetet vett a táj; a levelek mind felzizzentek, friss, hűvös szellő söpört végig a rengetegben, meghajtva az alattomos ködöt. Már nem rejtett el mindent a szürkeség, kivehető volt két koromszínű, csataménes alak, ahogy a csendes utcák felé bámulnak mozdulatlanul. Olyanok voltak, mint két, hollófényű ruhába öltözött szobor. Csak a termetes paripák fújták izgatottan a levegőt, párás leheletük hosszan előrehatolt, majd ártatlan lepelként veszett a semmibe.
-Mikor kezdjük?- szólt halkan, rideg hangon az egyik árnyféle alak. Szavai pattogtak, akár a tűz parazsa.
-Várunk még!- válaszolta a másik, mélyen, érzéketlen hangsúllyal.
-Nem lehet akadály...
-Nem lesz akadályunk!
A beszéd nem folytatódott, s ahogy elhaltak a szavak, úgy múltak el az éj utolsó jelei is.
Pillanatok alatt előbújtak a napkelte első, egyben legszebb fényei...
Így kellett volna történnie. Ám minden kusza, határtalan maradt.

A világ élénk színű egyvelegként olvadt össze, akár egy massza, s különféle dolgok mind jobban kitűntek ebből a zavaros kavalkádból. A leginkább egy ágas-bogas fa került előtérbe, melyen a gallyak kelletlenül lógtak lefelé. Hideg volt. Nem lehetett érezni, csupán amikor a mozgás irama miatt levegő suhant az érzékeny végtagok mellett. A mozdulatok lassúak voltak, mégis gyorsnak hatottak. A fa hamar minden egyebet kitakart, csak a törzse barnállott a szem előtt.
A tövében egy kis bokor, vadrózsa virágzott. A bimbók pillanatok alatt terebélyesedtek, s az egyik kipattant. Alóla valamiféle kékes fény gyúlt ekkor, erős, ragyogó tündöklés. Hirtelen áthatolt mindenen, majd gyors, határozott változás történt.
Távolodni kezdett. Minden elcsúszott lefelé, mintha a föld süllyedni kezdett volna. Hangja semminek sem volt, de élesedni kezdtek a vonalak. Ahogy távolodott, egyre inkább volt felismerhető; egy szem. Kék színe szinte remegett, szikrázott, pillantása átható volt. Egyre messzebb és messzebb került, míg egészében nem vált láthatóvá. Nem csukódott le a héja, az nem is látszott, csupán a kékes csillogás, a fényes retina, s közepén akár egy feneketlen szakadék, mindent elnyelő űr, a fekete pupilla. Alig hallható nesz, zúgás vert zajt. A finom hang erősödött, míg nem sistergő zúgássá nem lett lassan, amit tovább hallgatni nem volt lehetséges...

Alithar vízgyöngyökkel az arcán riadt fel. Rögtön szűkre húzódott szemei elé kapta fel a karját; a nap sugara erősen sütött be az ablakon, megvilágította az egész szobát. A fiú nagyot sóhajtott - Csak álom volt!
Végigpillantott a takarón, a lába még mindig vastagon be volt kötözve. Fel akart ülni, de egy puha kéz megakadályozta.
- Még ne! - szólalt meg egy ismerősen csengő kedves hang.
- Anya? - húzta vissza a tenyerét a szemei elé, még mindig bántotta az élesen beragyogó fény.
Az anyja odament az ablakhoz, és elhúzta a sötétítőt. - Mi történt?
- Hallottam, hogy leestél a fáról. - Megállt a fekvő fiú mellett, és megsimította a homlokát. - Még mindig lázas vagy.
- Hogy jöttél vissza?
- Nem jártam messze, de persze Te máris olyat tettél, amit nem kellett volna! - Elmosolyodott.

Alithar meg sem próbálta leplezni a szégyenét.
- Az orvos szerint nem tört el a lábad, de a vágás csúnya. Jókora seb.
- Látni akarom!
- Látni fogod, Majd akkor is látni fogod, ha már nem akarod. - Nézett szúrósan a fiú szemébe.
- Nem akartam... áhh... - A mozdulat erős fájdalommal járt, ahogy megpróbálta felhúzni a térdét.
- Tudom. De most pihenj. Vissza kell nyerned az erődet.
- Hol van... a...?
- A kard amire estél nincs a házban. Ne is gondold, hogy idehozod bármikor is!
- De anya, az a...
- Nem! Nem vitázom ezen. És szót se róla!
- De...
- Nem! És most igyál! Ki tudja mikor ébredsz fel ismét a lázból...

Utoljára módosítva: Alithar által : 2019-03-08 19:20
  #8  
Régi 2013-02-16, 19:04
Alithar logója
Alithar Alithar nem elérhet?
Szuper Moderátor
 
Csatlakozott: 12-07-25
Összes hozzászólás: 846
Alapbeállítás

Kényelmetlenül nézett végig a szobán. Az ágya mellett ruhája kupaca, épp úgy, ahogy tegnap hagyta ott. Lassú mozdulatokkal elmászott a fekvőhely végéig, elhasalt, nyújtózott egy jókorát, majd felült. Álmos kékes szemei kis híján lecsukódtak, de erőt vett magán. A kupacból előhúzta a munkában elnyűtt nadrágját, ingét, és nekiiramodott a napnak.
Egyedül volt otthon, édesanyja napokkal ezelőtt elment felkeresni a család régi barátját egy távolabbi városba. A szükségben mindig Lehant hívták segítségül, Alithar tudta, hogy ez az út több napba is beletelik. Ugyan ő még soha nem hagyta el Görbelak határait, nagyjából tisztában volt a távolságokkal.
Ebből a szempontból tagadhatatlanul Görbelaki gondolkodás ragadt rá, ugyanis az itteniek kíváncsiságuk ellenére nem szerettek hosszabb kalandokra indulni. Jobban kedvelték a megszokott utakat koptatni, csakis addig, amíg feltétlenül muszáj. Kifejezetten balszerencsésnek tartottak egyes helyeket, bár ezzel már épp ellenkezett Alithar természete. Az otthonától nem messze elterülő erdőket afféle veszélyforrásnak titulálták, amik felett ott lebegett az állandó kudarc. Számtalan furcsaságról hallott, amik az erdők mélyén történtek, ám ő ebben nem hitt, hisz rengetegszer vezette ezekre a tájakra az útja. Számára mindig különlegesek voltak a közeli tölgyesek. Mióta az eszét tudta, azóta élt ebben a házban s járt ezen a környéken; számára ez jelentette az egyetlen, hamisítatlan otthont. Ismerte minden fűszálát, és rajongott minden zugáért.

Alithar kicsi volt még, mikor tudatosult benne, hogy míg más gyermeknek férfi mintát állít az édesapa, mint rendkívül bonyolult, és összetett kapcsolat, neki csupán egy fájó űr. Hamar megtanult ezzel együtt élni, de belenyugodni sosem volt képes igazán. Néha elmerengett a miérteken, és lágy könnykupola alá rejtette gondolatait, hiányát. Szíve mélyén ott motoszkált az érzés, mely nem csillapodott az évek alatt. Általában ilyenkor végeláthatatlan sétába kezdett, mik a mező dombjain, rengetegeken, és állatok által vágott ösvényeken vezettek át.
Szerette a látványt, a puha füvű réteket, az ott felreppenő madarakat, a zöldet, míg a szem ellát. Békével töltötte el a szívét, és mindig nyugalmat lelt benne. Érdekelte minden, ami erdő, mező, érintetlen és vad. Ez volt az ő egyetlen kiváltsága a megterhelő, rá háruló feladatok mellett. Mindennapos erőfeszítései ellenére a háznál mégis hiányzott a férfi kéz munkája. Bár Alithar egyre több mindent megcsinált - már 16 éves volt - mégis adódott, hogy feltorlódott a tennivaló, mint ahogy most is esett.
Igaz Lehan meglehetősen távol élt családjával, rá mégis számíthattak, akár még télvíz idején is. Ha nem volt egyéb dolga, szívesen jött bármikor, s jó kedélyű ittléte alatt sokat tanult tőle Alithar. Ő egyedül azonban még nem tudta megadni mindazt, amire anyja odaadásán kívül feltétlen szükség volt. Rég járt már itt Lehan, összegyűltek a teendők. Hiába, Alithar lelkesedése sem kiapadhatatlan, főleg ha a játszópajtás az ajtóban kopogtat. A sok tennivaló miatt azonban rég óta nem ment el barátaival csavarogni. Nem volt neki megtiltva, de saját lelkiismerete, és eddigi neveltetése úgy diktálta, hogy első a segítség otthon, hiába is dörömbölt volna bárki.

Ma reggel azonban nem dörömbölt senki, sőt, a szokottnál is nagyobb volt a csend a környéken. A kis ház a település nyugati szélén álldogált, ezen az oldalon a legtávolabb a többi épülettől. A szomszéd telkek üresek voltak, csupán kissé odébb, szemben roskadozott egy rég lakatlan házrom.
Kelet felől kígyózva, a két ház között futott a széles út a város belseje felé. Óriási, simára kopott kövei miatt mindenki egyszerűen Köves útnak hívta. Alithar végignézett rajta, amíg csak a szem ellátott. Egy lélek sem járt arra. Bár tudta, hogy nem érkezhetnek még meg, valahol belül keserűen gondolt arra, hogy anyja még messze van. Szokatlan volt számára a távolság egyetlen szülőjétől, s igaz, soha sem vallotta volna be, még saját magának sem, máris hiányzott számára a közelsége.
Nehéz léptekkel toppant ismét a házba. Felvette a kabátot, mi ott lógott az ajtó melletti fogason. Csípős volt már az idő odakint, kabát nélkül összerázkódott, aki csak kilépett a meleg házból. Alithar célja épp ez volt, meleggé tenni a kis házat; el is indult a farakás felé.
  #9  
Régi 2013-03-09, 15:43
Alithar logója
Alithar Alithar nem elérhet?
Szuper Moderátor
 
Csatlakozott: 12-07-25
Összes hozzászólás: 846
Alapbeállítás

A lakás csak görbelaki szemmel nézve volt kicsi, az itteniek szerették a tágas otthonokat. Sok helyen volt jóval több szoba, mint amit valóban használtak az emberek, mindenütt hatalmas ablakok meredeztek, a helybeliek kedvelték a világos, nap járta termeket. Ehhez képest az udvarok általában elég kicsinynek számítottak. Nem így a kertek és gyümölcsösök. Görbelak kertjei messze földön híresek voltak a gyönyörű, illatos kertjeikről, és megtermett, finomabbnál finomabb gyümölcseikről. Szívesen emlegették a különösen sikeres termések évét, emlékeit, miközben az azokból készült italokat fogyasztották egy-egy naplemente alatt, merengve. Itt-ott lehetett látni különleges virágú fákat, díszbokrokat, a város lakói mégis többre becsülték az odaadással érlelt szokásos terméseket, mint a pompát és fényűzést. Nyugalmas élet zajlott itt már emberöltők óta, és nem is szerették a különcködőket, még ha csekélységekről volt is szó.
A tősgyökeres görbelakiak imádtak a város különböző pontjain összegyűlni, megtárgyalni a mindennapok alakulását. Alithar napokig el tudta volna hallgatni az öregek beszédét, elkalandozott mesélés közben, és különösen beleélte magát a történetekbe. Sokat hallott más városokról, idegen helyekről, ahova csak a vének merészkedtek, ki tudja mitől vezérelve.

A kis ház környékén rég nem volt jellemző a nagy mozgolódás. Az elbeszélésekből Alithar tudta, hogy volt idő, mikor a Köves út forgalmas szakaszának számított egy kereskedelmi vonalnak, melyet a környékbeli települések közösen vettek igénybe. A múltban rengeteg szekér, és talp koptatta ezeket a köveket így el, de ennek már sok éve, és mostanra valami oknál fogva szinte teljesen el is feledték ezt az útvonalat.
Ezen tűnődött, miközben a tuskó fölött tornyosult megfeszülve s lesújtott a fára. A kugli hangos sírással repedt ketté. Aztán a következő...
Gyorsan gyűltek a hasábok, és egyre jobban belejött a munkába. Gyakran el tudott feledkezni mindenről munka közben, és csak nagy sokára eszmélt fel, meglepődve magán, hogy mennyire elfáradt.
Egy idő után megállt a fejszét a tuskóban hagyva, és az ablakra nézett. Anyja ilyenkor szokott kikiáltani a készülő ebéd fölül, hogy ideje pihenni... Most komoran nézett vissza a csukott ablak, s belül sötétség lakozott az üvegen túl. Alithar akaratlan is elhúzta a száját, és ölbe vett valamennyi fát.
Nem sokára füst gomolygott elő a kéményből, de se szél, se szellő nem kapott az oldalába, hogy aztán messze elvigye. Még az időjárás is hallgatott.
  #10  
Régi 2013-03-11, 15:49
Ryback Ryback nem elérhet?
Kitiltva
 
Csatlakozott: 12-12-20
Összes hozzászólás: 1
Alapbeállítás

Gratu nagyon jók lettek.Csak így tovább.
 

Téma eszközök
Megjelenítési módok

Hozzászólás szabályai
You may not post new threads
You may not post replies
You may not post attachments
You may not edit your posts

BB code is bekapcsolva
Pofik bekapcsolva
Az [IMG] kód bekapcsolva
A HTML kód kikapcsolva

Fórum ugrás


A pontos id? 16:26 , a GMT +2 id?zóna szerint.


Powered by vBulletin® Version 3.8.4
Copyright © 2000 - 2019, Jelsoft Enterprises Ltd.
Fordítás© vBulletin.hu
Copyright ©2011 by 'Playa Games GmbH'